Az utolsó bevetés – Vitéz Bertalan Árpád hősi élete és hősi halála

„Soha ne légy első, soha ne légy utolsó és soha ne jelentkezz semmire önként!” Régi katonai bölcsesség ez, amit kicsit tréfásan, kicsit komolyan emlegetnek a világ számos hadseregében, de valószínű, hogy Bertalan Árpádhoz nem jutott el a híre, hiszen ha nem is ebben a sorrendben, de életútja során egyik aranyszabályt sem tartotta be.

A pozsonyi születésű fiatalember, aki a budapesti Császári és Királyi Hadapródiskolában tanult, 1916-ban önként jelentkezett frontszolgálatra. Választott alakulata a bosznia-hercegovinai császári és királyi 3. tábori vadászzászlóalj elit alakulatnak számított, akiknek feladata támadásban az ellenséges vonalak áttörése, az ellenséges csapatok zaklatása, védelemben pedig a halogatóharc volt. Bertalan őrmesterként, később hadnagyként a lövészárokharcban a vadászok között is újdonságnak számító rohamcsapatba került, melynek katonái jobb felszerelést, keményebb fizikai kiképzést és jobb ellátást kaptak, cserébe elsőként kellett kipuhatolniuk az ellenséges állások gyenge pontjait és azokat megtámadva segíteni az áttörést.

Bertalan Árpád egyik ilyen vállalkozása emelte ki az ekkor mindössze 19 esztendős hadnagyot. Az 1917. október 24-én az olasz fronton, az isonzói harctéren megindított Globocak-hegycsúcs ellen vezetett rohama nagyban elősegítette a később csak „caporettói áttörés” néven elhíresült győzelmet. A mindössze 15 fős bosnyák rohamcsapat élén Bertalan hadnagy elfoglalta egy olasz tüzérüteg állásait, hat ellenséges nehéztarackot zsákmányolva és több száz foglyot ejtve. Tettéért megkapta a Tiszti Arany Vitézségi Érmet, amit később az elérhető legmagasabb katonai kitüntetésre, a Katonai Mária Terézia-rend Lovagkeresztjére módosítottak.

Az 1922-ben vitézzé avatott Bertalan Árpád a vesztes I. világháborút követően sem pihent, hiszen egy árkász-alakulat parancsnokaként a műszaki rohamharcászat terén bővítette tapasztalatait, majd mikor 1938-ban lehetőséget kapott rá, önként jelentkezett a Szombathelyen megalakuló Ejtőernyős Kísérleti Keret vezetésére. Századosként, majd őrnagyként elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy a maroknyi magyar ejtőernyősből 1941-re ütőképes zászlóalj álljon a hadvezetés rendelkezésére, akik csak a bevetési parancsra várakoztak.

Ezt a parancsot 1941. április 12-én kapta meg, amikor feladatául szabták a Jugoszláv Királyság területén található Szenttamás hídjának elfoglalását 100 fő erőben. A harccsoport Veszprém-Jutaspusztáról indult útnak, a vezérgépen a határozott utasítások ellenére Bertalan Árpád is helyet foglalt, hiszen mint mondta, katonái közül egyedül ő rendelkezik valós harctéri tapasztalattal, így elkíséri őket első harci ugrásukra. A levegőbe emelkedő vezérgép azonban a felszállás közben fellépő műszaki hiba miatt visszazuhant, majd azonnal kigyulladt. A repülőgépen Bertalan Árpád mellett húsz fő ejtőernyős és repülőhajózó halt hősi halált a lángoló roncsban, közülük is kiemelkedik Kerekes Imre szakaszvezető, aki a repülőgépből ugyan kijutott, de Bertalan őrnagy megmentésére visszatért a lángoló pokolba.

Az ejtőernyős harccsoport a bénító veszteség ellenére is harcba indult, majd a magyar gépkocsizó lövész alakulatokkal közösen foglalta el kitűzött célját. A dandár 2016 óta viseli a hős nevét, mellszobrát 2018-ban avattuk fel.

                                       

Kép és szöveg: Kiss Dávid hagyományőrző őrvezető

Comments are closed.